Gimibe ezt tartottam a legszebb szerelmes versnek és íme szembejött!
De már annyira nem is tetszik..:(Tímea megmondta. Gyermekkorunk lassan történelem.
Esti ima
Ha nem alszol velem, meghalok, úgy hiszem,
Le sem húnyom szemem, elfog a félelem,
S valaki végtelen szem néz rám hidegen
A semmit nézdelem, nézem a semmiben.
Oly csönd, oly jégverem, nagy csönd lesz hirtelen
Hogy azt is hihetem, megállott a szívem,
Hát ne hagyj énvelem, aludj mindig velem,
Egyetlen Kérelem, ébredj mindig velem!
Ha nem alszol velem, meghalok, úgy hiszem,
Le sem húnyom szemem, elfog a félelem
És rezzenéstelen, csak a Nem, a Nem, a Nem
Folyik át hűvösen, hidegen eremen.
Oly csönd, oly jégverem, nagy csönd lesz hirtelen
Hogy azt is hihetem, megállott a szívem,
Hát ne hagyj énvelem, aludj mindig velem,
Egyetlen Kérelem, ébredj mindig velem!
Meg egy bónusz buli beszámoló helyett.:) Tudjátok ez az amit anyukájának meg az ikertestvérének írt.( Radnóti)
Radnóti Miklós: Huszonnyolc év
Erőszakos, rút kisded voltam én,
ikret szülő anyácska, - gyilkosod!
öcsémet halva szülte-é,
vagy élt öt percet, nem tudom,
de ott a vér és jajgatás között
úgy emeltek föl a fény felé,
akár egy győztes, kis vadállatot,
ki megmutatta már, hogy mennyit ér:
mögötte két halott.
Mögöttem két halott,
előttem a világ,
oly mélyről nőttem én,
mint a haramiák;
oly árván nőttem én
a mélységből ide,
a pendülő, kemény
szabadság tágas és
szeles tetőire.
Milyen mély volt gyerekkorom
s milyen hűvös.
Hívó szavad helyett kígyó
szisszent felém játékaim
kis útain, ha este lett
s párnáimon vért láttam én
a gyermeket elrémítő,
nagy, hófehér pehely helyett.
Milyen mély volt gyerekkorom,
s milyen magos az ifjúság!
A két halál megérte-é?
kiáltottam a kép felé,
mely ott sütött szobám falán.
Hoszonnyolc éves voltál akkor,
a képen huszonöt talán,
ünnepélyes ifjú nő,
komolykodó, tünődő.
Huszonnyolc éves voltál akkor,
most ugyanannyi lettem én,
huszonnyolc éve, hogy halott vagy,
anyácska, véres szökevény!
Anyácska, véres áldozat,
a férfikorba nőttem én,
erősen tűz a nap, vakít,
lepke kezeddel ints felém,
hogy jól van így, hogy te tudod,
s hogy nem hiába élek én.
